Nevezzük nevén a gyereket!

Vége lett úgy annak az évnek, hogy utoljára augusztusban voltam férfival. Leszámítva persze azokat a csókcsatákat Petivel.
Szilveszter volt. Közös barátoknál töltöttük az év utolsó napját. Langyos kis buli volt. Szinte csak egymással beszélgettünk. Este 11 óra körül le is léptünk. Kocsikáztunk egy kicsit. Leparkolt, hogy megcsókoljon.
-Á nem bírom tovább!-pihegte.
Egy lakáshoz mentünk. Körül sem néztem. Téptük egymásról a ruhát. Semmi előjáték, 2 perc aktus, hasamra-élvezés, hanyadtfekvés, és a kérdés:
-Jó volt neked is?
(Mi? Ez? Mitől lett volna jó? Nem is nagyon éreztem!)A válasz:
-Persze, édes!-hazudtam, mert szerettem. Soha nem bántottam volna meg. Na meg azt gondoltam, lehet csak most ilyen, és később jobb lesz.
Nem lett jobb, úgyhogy nem is nagyon erőltettem a szexet. Nagyjából heti egyszer voltunk együtt, de szinte minden este maszturbáltam, mert a csókjaival annyira felhúzott! De nem volt fontos! Az volt a lényeg, hogy az enyém volt. Csak az enyém!(Na persze! Én állat!)
98 február elején, egy este amikor hazavitt megmondtam neki, hogy mennyire szeretem. "Nem szerethetsz! Nem érdemlem meg! Én imádlak, de te ne szeress!"
??????
Hosszas faggatózás után kibökte:
-Felesége és két gyereke van.
Pofon vágtam, kiugrottam a kocsiból és felrohantam a lépcsőházban. Amikor már a szobámban voltam, akkor tört ki rajtam a sírás. Nem tudtam abbahagyni. Csak sírtam és sírtam.
Két nap múlva keresett meg a legjobb barátja:-Nem szerette a feleségét, csak felcsinálta, és el kellett vennie. Tisztességből. Most meg "szegény" totál szerelmes belém, de nem meri ott hagyni a gyerekeket.
Hittem neki. Nagy sírás-rívás közepette omlottam aznap este Peti karjaiba.
Májusig teljes rózsaszín ködfátyolos, madárcsivitelős kábulatban éldegéltem VELE! Ez volt a lényeg: VELE!
Én édes, drága kicsi Petikém. Nem lehetett nem szeretni. Amikor hozzábújtam mindig azt mondta:
-Hát idekutyorodik a nyuszika az ő apájához?
Én meg nagy kanállal faltam! Két pofára!(egy hülye picsa voltam)
Aztán 98 júniusában elkezdtem öntudatomra ébredni. Nem akarok osztozni! Magamnak akarlak!
Egy este, hiszti nélkül szépen megfogalmazva elő is vezettem neki a nagy tervet, miszerint mi összeköltözhetnénk, akár a gyerekeivel együtt, asszonyka meg maradjon magának. (barom, barom, barom, mit hittél?)
Kedvesen mosolygott, megölelgetett, elmondta úgy hússzor, hogy mennyire szeret, meg hogy ez milyen jó ötlet, csak kell egy kis átfutási idő, de ő abszolút benne van. Meg is pecsételtük ezt egy olyan semmi-szexszel. Hosszasan búcsúzkodtunk a házunk előtt. Repültem az emeletre. Szépeket álmodtam! Alig vártam másnap, hogy vége legyen a sulinak. Mindig eljött értem. Aznap nem! Hívtam, foglalt. Biztos baj van! Balesete volt! Vagy lehet még rosszabb! Úristen! Folyamatosan hívtam, őt is meg a barátait is. Senki nem tudott semmit. Rohantam este a kocsmába. Hírét se hallották. Nem baj, gondoltam megvárom. Zárásig ott ültem. Furcsamód mindenki kerülte a pillantásom, de nem foglalkoztam vele, hogy miért. Csak az ajtót lestem. A kocsma bezárt. Akkor már csak a pultoslány volt ott. Megfogta két kézzel a kezem, megszorította, és azt mondta:
-Ne csináld magaddal ezt! Nem kellesz már neki!
-Hülye! Miről beszélsz? Jobb, ha tudod, hogy mi összeköltözünk!
Ott hagytam, majd hazagyalogoltam. Kavargott a fejem. Hirtelen minden kitisztult. Azok a furcsa nézések, meg mosolyok. Valamit tudnak a többiek, amit én nem. A pultos szavai! Kések a szívembe. Hívtam őt. Ki volt kapcsolva. Nem értettem mi van. Arra sem emlékszem hogy jutottam haza. Csak a fájdalomra emlékszem, ami szép lassan teljesen hatalmába kerített. Üres, sötét, és hideg lett minden!